Te is észrevetted már, hogy a szíved mindig arra indul, aki felé alig kapsz visszajelzést? Hogy az a valaki, aki hideg, távolságtartó vagy egyszerűen csak közömbös veled, sokkal jobban foglalkoztat, mint az, aki figyel rád, aki valóban ott van neked?

Ez nem véletlen. És nem is arról szól, hogy szerencsétlen vagy, vagy mindig rosszul választasz. Ez pszichológia. Minta. Dinamika. És a jó hír: felismerhető, megérthető, és megváltoztatható.

Az elérhetetlenség mítosza

Az emberi agy úgy működik, hogy értékesebbnek tartjuk azt, ami nehezebben elérhető. Ez egy ősi túlélési mechanizmusból ered: ha valami ritka, akkor fontos – legalábbis ezt súgja az ösztön. Kapcsolatokban ez úgy csapódik le, hogy azt a személyt, aki távolságot tart, titokzatos vagy közömbös, rögtön izgalmasabbnak látjuk.

A klasszikus macska-egér dinamika itt is működik. A macska akkor kezd vadászni, amikor az egér fut. Ha megfordítanánk, és az egér ülve várná a macskát, a játék véget érne. Ugyanez történik velünk is: amit könnyen megkaphatunk, az gyakran veszít az értékéből. És ez nem a másik hibája – ez bennünk történik.

Miért fáraszt ki mégis ez a játék?

Az elérhetetlen emberek után futni hosszú távon kimerítő. A folyamatos bizonytalanság, az egyoldalú energiabefektetés és a visszautasítás apró jelei lassan szétmorzsolják az önbizalmat. Mégis újra és újra belelépsz. Miért?

Mert nem a másik emberért futsz, hanem azért az érzésért, amit megkaphatnál – ha egyszer végre viszontszeretne. És ez az „egyszer majd” illúzió az, ami a legjobban fáj. Nem a valós kapcsolat, hanem a remény, amit belerakunk. A lehetőség, ami sosem teljesedik ki.

A valódi ok: önértékelési sérülés

Ha azt tapasztalod, hogy rendszeresen olyan emberekbe kapaszkodsz, akik nem érdeklődnek irántad, az nem róluk, hanem rólad szól. Pontosabban: az önértékelésed hiányáról. Tudattalanul úgy érzed, hogy nem érdemled meg azt, aki igazán szeretne. Ezért választod a kihívást – mert ha végre téged választana, az igazolná a saját értéked.

Ez azonban egy veszélyes spirál. Mert miközben hajszolod azt, aki nem akar, közben elutasítod azt, aki valóban szeretne kapcsolódni hozzád. És ezzel újra és újra megerősíted magadban: „Engem nem lehet igazán szeretni.” Ez nem igaz – csak megszoktad ezt hinni.

Mi a kiút?

A kiút mindig az önismerés. Fel kell ismerned a mintádat. Tudatosítanod kell, hogy miért vonzódsz az elérhetetlenhez. És el kell kezdened újraépíteni azt a belső meggyőződésed, hogy TE vagy az, akit érdemes szeretni. Nem akkor, ha elérhetetlen után futsz. Hanem akkor is, ha leülsz, és megvárod, hogy valaki közeledjen hozzád őszintén.

Kezdj el értéket látni abban, aki figyel rád. Aki nyitott feléd. Aki nem játszmázik, hanem jelen van. Mert az igazi kapcsolat ott kezdődik, amikor két ember nem azért marad egymás mellett, mert futni kell, hanem mert mindketten meg akarnak állni egymás mellett.

Zárásként: válaszd azt, aki választ téged

Ne a hiány legyen a vonzerő. Ne a távolság legyen az izgalom. Hanem a valódi figyelem, a kölcsönös kíváncsiság, az elérhetőség. Ez nem unalmas. Ez bizalom. Stabilitás. Érzelmi biztonság. És igen, eleinte furcsa lesz – mert nem szoktad meg. De ez az a furcsaság, ami végül otthonérzetet ad.

Tapasztaltad már ezt a mintát magadon?
Te is érezted már, hogy mindig az kell, aki nem akar? Írd meg kommentben, kíváncsi vagyok a te történetedre is!